Szomorúan értesültem róla, hogy a blog olvasóinak körében megszaporodtak a mulatós dalok hatására elkövetett szombat esti tettlegességek. (Hogy mást ne említsek, Kondás Karesz késztetésére többen tömőcsövet dugtak le anyósuk torkán.) Ebből kifolyólag eszem ágában nincs duhajkodásra késztető dalszerzeményeket posztolni. Fogadjanak hát szeretettel három glicerinben pácolt nyugtató nyílvesszőt, melyet a líra nyílpuskájából lövök Önök felé!

Nyakamat teszem rá, hogy miközben a szovjet tudósok Aradszky László előállításán dolgoztak egy ódon génlaboratóriumban, éppen egy basset hound nyáladzott a tárolótartályba. Nincs az a kőszívű egyén, aki ezen tekintet láttán ne dobna neki egy csirkecsontot a vasárnapi asztalról. (A művész urat mellesleg ebben a videóban az Aranypók öltöztette fel 1962-es katalógusából.)

A mentálhigiéniai szaklapok öngyilkossággal kapcsolatos cikkeikben többnyire a magányt, a meg nem értettséget, illetve a testi és lelki bántalmazást jelölik meg elsődleges veszélyfaktorként. Mindeközben könnyedén elsiklik a figyelmük Kaszás Péter munkássága fölött. Pedig a hasonszőrű dalokra még a teletubbie-k is a Szabolcs InterCity elé vetnék magukat.

Ha egyszer természetfilmes karrierbe kezdek, valami hasonló zenei aláfestéssel fogom illusztrálni a kedélybeteg túzokok násztáncát. Aradszky mesterrel egyetemben Attila is folyton-folyvást örökbefogadásért könyörög tekintetével, ám a vokális élménynek köszönhetően kizárólag a sufniban biztosítanék neki helyet.