Kis Grófo maga a muzikális herointúladagolás: már egyetlen dala is bőven elegendő ahhoz, hogy a hallgatóira eszméletlen állapotban találjanak rá a mellékhelyiségben, a színarany vécékefe mellett egy roma keresztelőn. Most azonban irgalmat nem ismerő módon két újkeletű mesterművet is az olvasók nyakába zúdítók tőle:
Bella Ciao
El sem merjük képzelni, mi járhatott STÁRunk fejében, mikor úgy döntött, hogy ezt a szerzeményt kíméletlen kisgrófósítási eljárás alá vonja. Talán, hogy szicíliai dzsigolókról szól, akik túzokbőr cipőjük fényével megvakítják a diszkóban a csóró bunkókat. Mindenesetre ha az olasz partizánok anno ezzel a verzióval rukkolnak elő, akkor a történelemkönyvek ma negyed oldalon össze tudnák foglalni a fasizmus történetét. Mellesleg aki egy hasonló dallal lep meg valakit születésnapja alkalmából, attól kitelik, hogy legközelebb övsömörrel vagy kioperált orrpolippal ajándékozza meg barátját.
Gyerünk, énekeljünk együtt
Borítékolható, hogy a No Roxa Áj és a Lej Mamo Lej már sutyiban valamely harmadik világbeli állam hivatalos himnusza. (Hogy melyiké, arról csak találgathatunk, azt azonban megkockáztathatjuk, hogy az ominózus ország címerében oroszlán, egy piros nyeles fésű és egy demizson is megtalálható.) Az "élni tudni kell" téma azonban kiapadhatatlan ihletforrás Jolly és Kis Grófo számára, akik ezúttal egy harmadik mulatósgólemet, Bódi Csabit is felsorakoztatták maguk mellé. A mű üzenete egyértelmű: Napszemüveg, fagyikék zakó, textilöblítő színű koktélok, és máris buknak ránk a bulák a csopaki szabadstrandon. (A Földet tanulmányozó idegen civilizációk azonban valószínűleg mindezt hadüzenetként fogják értékelni.)